Gyerekkorunkban, ha a felnőttek megneveltek, kritizáltak, bíráltak, fegyelmeztek, természetes, hogy volt hatalmuk felettünk. Hiszen ők voltak a Nagyok, a Felnőttek. Ők adtak szállást, ételt, fizikailag erősek voltak, nekik voltunk kiszolgáltatva.
Sokan azért érzik rosszul magukat, mert azt hiszik, hogy a támadónak (hervasztó, lankasztó, kritizáló, trollkodó stb. embernek) még mindig hatalma van. Pedig NINCS! Ha dühös leszel, elszomorodsz, magad alá kerülsz egy-egy ilyen esetben, ahelyett, hogy megvédenéd magad vagy leráznád magadról az érzést, akkor ez azt jelenti, hogy hagytad, hogy az illető hasson a lelkiállapotodra, lerántson. Hatalmat adtál neki az érzelmi állapotod felett. És ezt ő pontosan érzi is, és máris tudja, kezében van a madzag vége, aminél fogva rángathat. Küzdeni fogsz az elismeréséért, és félni fogsz a kritikájától, éppen úgy, mint egy megfélemlített kisgyermek. Más szóval, éppen most szerzett magának egy rabszolgát. Téged.
A lelkileg erős emberek nem borulnak ki egy kritikától, nem veszik a lelkükre más hülyeségét – és nem ájulnak el a dicsérettől sem. Érzelmi függetlenségüket meg tudják őrizni, hiszen felnőttek.
Ezért egy lelkileg erős emberen nem tud fogni még az átok sem. Mert rögtön lepereg róla, mint a hógolyó a lovasszoborról.
