Vannak emberek, akik folyton megkérnek valamire. Pénzt, időt, szaktudást stb. lejmolnak és nem viszonozzák. Van, aki a hobbyja kincseit osztogatja, mert nem hiszi el, hogy értékesek, és még megtisztelve is érzi magát, ha valaki elkunyizza (ami nem baj, de végül azt veheti észre, hogy pl. ingyen süti a torták sokaságát az ismerősöknek, sőt aztán már az ismerősök ismerőseinek is, hiszen itt az ingyentorta…)
Nem önzés, ha felteszed magadnak a kérdést, akárhányszor megkérnek valamire: mi a jó ebben nekem?
Lehet, hogy bár ingyen adod, mégis “megéri”: mert jó ügyet szolgáltál, mert jó érzést ad, hogy adhattál, mert látod, hogy mennyire örülnek neki… és az igazi emberi kapcsolatokban működik a “jó tett helyébe jót várj” is. Vagyis, lesz viszonzás, és milyen jól fog az majd jönni.
De az is lehet, hogy azt veszed észre, hogy olyasmit csinálsz “önkéntesként”, amiért mindenki más pénzt, vagy más viszonzást kap. Ez a felismerés elég kellemetlen: kifosztottak, és azért, mert hagytam magam kifosztani!
Egy ismerősöm folyton panaszkodott, hogy a családban neki van tágas, kertes háza. Ezért a rokonsági találkozókat (sokan vannak, hetente összejönnek) mindig náluk tartják, mert “ott férnek el”. Így az illetőnek gyakorlatilag nincs szabadnapja, vendégség előtt bevásárol (senki sem téríti meg, eszükbe se jut, letudják a dolgot egy üveg borral), aztán főz, közben felszolgál, utána takarít. És már a t*ke kivan ettől. Mondtam, hogy mi lenne, ha néha nemet mondana? Mondjuk havi 1 hétvégén zárva lenne a “családi panzió”? El se tudta képzelni ezt a “szörnyűséget”… hát akkor panaszkodj, ***, de ne nekem! – gondoltam, mert van, akin nem lehet segíteni. Aki arra játszik, hogy megsajnálják, mert szegény, kihasznált áldozat – de ezt még élvezi is, a jelek szerint – azon nem lehet.
Az önzetlen segítés, adás is akkor jó, ha mindkét fél részéről mentes az önzéstől!
